BABEL – Kovács Ivót és Iszlai Józsefet kérdeztük

A Hexagonban látható BABEL alkotássorozat Homogén című darabja egy audiovizuális utazás, amely a zajjal kitöltött tér dinamikáját vizsgálja – egy olyan végtelen, változó struktúrát, amely egyszerre kaotikus és biztonságos. Az alkotókat, Kovács Ivót és Iszlai Józsefet a koncepció létrejöttéről, AI-ról és reflexiókról kérdeztük. 

Az első kérdés Ivóhoz szól. Hogyan kezdtél el digitális művészettel foglalkozni? Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki digitális művészettel foglalkozni?

Kovács Ivó (videó): A Képzőművészeti Főiskolán festő szakosként absztrakt képeket festettem, amiket szerettem volna megmozgatni, innen jött a 3D animáció, ahol olyan tereket tudtam megépíteni, amiket például videóval nem lehetett felvenni. Elsőre egy diákmunka miatt halasztottam egy évet, ahol három amerikai-magyar játékfilmhez kerestek festőt. Itt az álfreskók készítésétől a felvétek retusálásáig a teljes repertoárt végigzongoráztuk. Autodidakta módon szerettünk volna rájönni, hogy van-e valami szabályszerűsége a digitálisnak a hagyományoshoz képest, persze itt is csak képet kell tudni építeni. Szemléletet lehet tanítani, pár évig a projection-mappinget tanítottam is, de a szoftvereket a mai napig napi szinten kell tanulni, így az autodidakta érzés sosem múlik el és ezért hálás is vagyok.

Milyen technikákat/technológiát használtok az alkotásaitok elkészítése során?

Iszlai József (zene): Zene szempontjából a szoftverek számomra másodlagosak. A technológia mindig tud friss megoldásokat mutatni, de erre egy egyszerű akusztikus hangszer is képes. Személy szerint azt várom el a saját technológiai eszköztáramtól, hogy lepjen meg a zenék felvételezése közben, ennyiben fontos számomra a rögtönzött beállítások vagy játék kipróbálása.

Kovács Ivó: Valós idejű 3d-s programokat használtam, amibe hagyományos 3d-s programokkal generált elemeket is importálni lehetett. A cél az volt, hogy minden lehetőleg a kép kiszámolásakor generálódjon, hogy értelmezhető keretek között maradjon a képszámítási idő a hatalmas felbontás mellett, hogy a munkafolyamat kevésbé legyen döcögős.

Hogyan alakult ki a "Homogén" alapötlete? Mi inspirált a tér, a szimmetria és az aszimmetria vizuális megjelenítésére?

Az alapötlet a Borges novella vizuális megfeleltetésében a (videó) zaj volt, ami elemeiben minden képet akár tartalmazhat is, mint a végtelen Bábel könyvtárban a könyvek a szövegeket. Ez térbeli zaj lett volna, ami összesűrűsödik és ahol összesűrűsödik, ott tartalmaz nyomokban értelmet. Értelemszerűen ehhez generativ eljárásban gondolkodtam, amire jellemző, hogy a végtelenségig lehet variálni és csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Ez a harmadik verzió, két és fél hónap alatt idáig evolválódott a kezdeti zajos történet. Egészen kis hagyományos sztori lett belőle, dehát így jár az alkotó, ha szempontja a néző is.

Ivó, szerinted a nézők mit éreznek vagy gondolnak a tartalom megtekintése közben? Mi az az élmény vagy gondolat, amit szeretnél, hogy magukkal vigyenek ebből az alkotásból?

„Ha az információt annak elemeire bontjuk, akkor az információ jelentéstartalmát elveszítjük” -tartja a régi axióma. Borges novellájából is sugárzik ez a fajta kiábrándultság, mintha mindent leírtak volna, de mégis semmit sem. Vagy amivel bármit le lehet írni, akkor azzal semmit sem. A mai világunkat látva is tudunk ezzel azonosulni, elég, ha csak a mai AI chatprogramokra gondolunk. Míg ezek az AI programok a már beletáplált információkból tudnak csak újnak tűnő írásokat, vagy képeket csinálni, az emberi elme titkon reméli, hogy még van olyan ismeretlen, ami felfedezésre vár. Ez avantgard utópiának tűnik a disztópikus valóságunkban - erre az optimizmusra szerettem volna kifuttatni az alkotást.

A videó elején -kvázi prelude jelenetként- látunk egy rövid “evolúciót”, a zajból a tér csomósodik, kiterjed, bonyolódik, strukturálódik, fejlődik, míg a jelenet végén fizikai térrel játszva, az háromszögekből felépül - ez a Hexagon tere, mint a racionalitás szimbóluma és az attribútumai az x, y, z tengelyeket jelölő piros, zöld és kék vonalak - a karteziánus tér. Ez felfeslik, szétszakad, mint a fátyol az ösztönök tengere felett. Az immerzív műfaj élő műfaj, ha itt vagy, megnézed, akkor hat. Elmesélni, filmen megnézni nem lehet, hasonló a színházhoz: az itt és mostról szól, ezért nem gond, ha a mára is reflektál.

Ha videósan nézem, a szimmetria az állítás kikerülése, nem állítás. Ami itt van, az van ott is, térben, minden irányban. Ha kritikailag közelítem meg, feladata-e az esztétikának, hogy állítson valamit, vagy másképpen fogalmazva, szórakoztathat-e az üres látványoság? De passzol a Borges-i gondolathoz is, a könyvtár minden irányban végtelen. Mondhatom azt is, hogy a szimmetria a racionalitás utáni, az értelem felbomlása utáni, a szavakon túli, a transzcendens, vagy ha pesszimista vagyok akkor a szavak előtti, a törzsi, az ösztönös. Még ha a szemünk előtt is bomlik fel az a racionalitásra épült világ, ami lehetővé tette azt, hogy ilyesmiken gondolkodjunk, a videó végén a kép a fehér fénybe ég ki, hogy a nézők lássák egymást.

Közhely, de igaz, hogy a világ mindig is egy hűvös, barátságtalan hely volt, a feladat ezt humanizálni.